Története

A város nevének eredete nem tisztázott. Kezdetben arra gondoltak, hogy a várost nyugatról körülvevő tóról, mocsaras vidékről kapta a nevét. Újkőkori, kelta, szarmata, avar nyomokat is feltártak a régészek itt. Honfoglaló magyarok temetőjét felfedezték a Sóstó mellett. Kiskunhalason és környékén a középkorban legalább 26 templom volt. A tatárjárás pusztításai után a lakosságában megfogyatkozott Duna-Tisza közére kunok települtek. A Csertán kun nemzetség központja lett a település.^[3]

1290-ben a nomád pásztorkodást folytató kunok kiváltságokat kaptak, s a megalakuló hét kun szék egyik törvénytartó helyévé vált. A kun Csertán nemzetség és Halas-szék központja lett. 1347-ben már utalnak rá, de Halas nevét először 1366-ban említette oklevél. 1390-ben búcsújáróhely lett. 1408-ban Luxemburgi Zsigmond is járt itt. 1439-ben említették először városként a települést.^[4]

1436-ban városi szabadság birtokába jutott. 1492-ben a hagyomány szerint itt verte szét Kinizsi Pál a legendás, de akkor már fosztogató, szétzüllött fekete sereget.^[5] A török időkben a krími tatárok kétszer (1566, 1596) is elpusztították Halast, bár khász városként némi mentelmet élvezett. Először a törökök telepítették újra 1569-ben, mert szükségük volt az adófizetőkre. A város lakossága időközben reformátussá lett. A tizenöt éves háború pusztítása után 1626-ban főként Baranya vármegyeiekkel telepítették újra. 1663-ban a törökhöz igyekvő I. Apafi Mihály itt éjszakázott. 1664-ben a Debreceni Református Kollégium alá tartozó református iskola létesült itt. A törökök kiűzése után berendezkedő Habsburg-hatalom nemcsak a tisztán református lakosságú város egyházi ügyeit korlátozta, hanem az általa igazgatott Jászkun kerületet is.

A Habsburgok 1702-ben a Német Lovagrendnek zálogosították el a Jászkun kerületet. 1703. október 5-én a Rákóczi-szabadságharc egyik legvéresebb csatája zajlott le itt. Mintegy 234 kuruc halt meg Deák Ferenc ezredes vezénylete alatt, de a rác-labanc had vezére, Johann Kyba is halálos sebet kapott, így mindkét sereg elvonult a csatatérről. Ennek emlékére 200 év múlva Magyarország első köztéri kuruc szobrát állították fel a városban.^[6] 1753-ban Kiskunhalas térségében itt került sor az utolsó boszorkányégetésre.^[7]

Az elzálogosított régió 1731-től a Pesti Invalidusház birtoka lett. A jobbágysorba került jászkunok 1745-ben megszerezték a megváltakozás (redemptio) jogát, ezután tekintélyes összeg megfizetése ellenében visszanyerték kiváltságaikat és szabadságaikat.

A tanyai kirajzást elsősorban a bevándorlók kezdték meg. Ez kedvezett a kialakulóban lévő betyárvilágnak, amely a 19 század közepére, második felére érte el a tetőpontját. 1753-ig itt volt a Kiskun kerület székhelye, a kiskun kapitányok innen irányították a kerület életét. Amikor 1753-ban Félegyháza mezővárosi rangot kapott, a kapitányság oda költözött. Mária Terézia idején 60 római katolikus pásztor- és parasztcsaládot telepítettek a városba, akiknek hamarosan plébániát is emelt a királynő, ezzel a város felekezeti egysége megszűnt. A 18. század második felében érkeztek a településre görögök (balkáni népek), cigányok, zsidók, evangélikusok. A korábban színmagyar református település etnikai, vallási képe a 19. század elejére jelentősen megváltozott, illetve létszámában is jelentősen megnövekedett. Új városrészek jöttek létre, új temetőket kellett kimérni, és a földkérdés is egyre növekvő problémává vált.^[8]

Leírás a településről a 18. század végén: "Szabad mező Város a’ Kis Kúnságban; neveztetett a’ mellette mint egy fél posta mértföldnyire kis terjedő Tótól, melly halakkal bővelkedik; ’s a’ Városnak 1693dikban készűltt petséttyén is három halakból álló tzímer szemléltetik. A’ régi privilegiumokban Halasszéknek neveztetik, mert itt vólt a’ Kis Kúnoknak leg föbb székek, holott a’ Kúnoknak Kapitánnyok, Grófjok, és a’ Tábla Bírák itéllő széket tartottak. Fekszik Bajától, Szegedtől, Ketskeméttől, és Kalotsától is hat mértföldnyire, Szent Marjához pedig ötre, lakosai katolikusok, nagyobb részént reformátusok, ’s egynehány Luteránusok is. Postája nevezetes, melly a’ Pesti, és Pétervári útnak közepén vagyon, sós tója a’ halakat meg nem szenvedi, de a’ fördésre egésséges vizű. Három halmai felől azt tartyák, hogy Kinizsi Pál azon helyeken verte vólna meg a’ Cseheket, és ezeknek temető halmaik. A’ Városnak felső részénél, a’ nap keleti oldalon lévő hosszas hegy felől pedig azt állíttyák, hogy Mátyás Királynak fekete serege Ulászló idejekor eloszolván, e’ hegy mellett szállott meg, ’s az olta fekete hegynek neveztetik. A’ Városnak alsó részénél, a’ nap keleti óldalon lévő halom pedig, Kurutz halomnak neveztetik, mert a’ Halasi Jegyző Könyv szerént, Kiba nevű Kapitány, azon helyen verre meg a Kurutzokat, le vágván közűlök 234, ’s hóltt testeik oda hordattattak 1703 esztendőben. Épűletlyei e’ Városnak számosak, és lakosai mintegy 8000 lelkekre számláltatnak; de többnyire alatsonyak, ’s a’ Magyaroknak régi szokásaikhoz képest készűltek. Nevezetes az említett halasi tóbéli sziget arról, mivel az Ozmanok’, és Tatároknak vérengezéseik idejekor oda vonták bé magokat a’ lakosok egy keskeny hídon, mellynek lábai néhol még most is szemléltetnek. Sántz forma árokkal van körűl véve, ’s a’ túl lévő kerti szőllőkbe töltésen járnak keresztűl e’ tón a’ lakosok. Határja homokos, de jól termő, réttyei, ’s kivált legelője nagyon tágas, és sok külömbféle marháknak kivált birkáknak tartására elég alkalmatos, boraikat Szegedre, ’s más Vármegyebéli Helységekre is el hordgyák, keresettyek marhákkal, gyapjúból, és életből." (Vályi András: Magyar országnak leírása, 1796–1799)

Kiskunhalas az 1871-es községi törvény alapján 1872-ben rendezett tanácsú várossá alakult, majd amikor a Jászkun kerület az 1876-os vármegyerendezés során megszűnt, a Kiskunság nagy részével együtt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye része lett. Első polgármestere dr. Vári Szabó István jogász volt. A dualizmus korában tovább fejlődött és változott a település gazdasági és társadalmi képe. A kapitalista gazdálkodás vált jellemzővé, bankok, nagyvállalkozások kezdték meg működésüket. Emellett a kulturális és egyesületi élet is fellendült. A 20. századra a római katolikusok váltak a legnépesebb felekezetté.

Az első világháborúban nagy vérveszteséget szenvedett el a város lakossága. A két világháború között erős visszaesés, majd lassú növekedés jellemezte a várost, mely az összes többi rendezett tanácsú városhoz hasonlóan 1929-ben megyei város lett a közigazgatás országos átszervezésével összefüggésben. A második világháború során a legnagyobb veszteségeket a többszöri sorozások utáni emberveszteség,^[9] a helyi zsidók deportálása és egy részének elpusztítása, majd 1944. október 23-án a szovjet megszállás okozta a halasiaknak.

Az 1945 után nagy kiterjedésű határában több község önállósult (1947-ben Pirtó, 1952-ben pedig Balotaszállás, Imrehegy – ez részben Kecel határából is –, Kunfehértó és Zsana), ezzel területe mintegy felére csökkent. 1972-ben korábbi pusztáinak egy részét, Bodoglárt és Tajót Kiskunmajsához csatolták, ennek eredményeképp a város területe ismét negyedével csökkent, eredeti területének alig több mint harmadára. Az 1950-es megyerendezés során az újonnan alakított Bács-Kiskun megye része, egyúttal a szintén ekkor alakított Kiskunhalasi járás székhelye lett a város. Az államosítások, a földreform, a kollektivizálás megváltoztatta a város arculatát.

1956 októberében tüntetések, munkástanácsok, forradalmi bizottság létre jötte, sortűz jelezte, hogy a halasiak is elégedetlenek az addigi politikával.

Forrás: Wikipédia